Nem hiába vártuk ezt a könyvet. Fényt ad, hogy bevilágítsunk fájdalmaink, elfojtott emlékeink, indulataink és visszatérő álmaink sötétjébe, és fegyvert ad, hogy megküzdjünk a tükörképeinkkel. Történeteket ad, töredékeket, lírát és balladásokat, és közben kemény, kopohós prózát. Életet ad. Éleket.
A vajúdás visszafojtott ordítása lüktet a mondataiból, keserűség és fegyelemmel zabolázott vad érzékiség. Csiszol, dörzsöl, metsz, fénzes kövek alakulnak a keze alatt, egymásra rímelő szögletek, szövegek. Sebeznek és gyönyörködtetnek egyszerre. Ezek a prózaversek, ezek a józanságok és az őrület határán lélegző és lihegő mondatok, ezek a történetszikrák szólnak hozzánk. Megszólítanak. Beszélni fogunk velük, róluk, általuk, beszélnünk kell.
Muszáj. Meg kell értenünk végre, hogy kik vagyunk mi, nők, emberek.
Tisza Kata értünk bátor. Hátha nem helyettünk.
Szabó T. Anna